Minden szülőnek fontos, hogy a gyereke sportoljon, hiszen a sport az egészségedet javítja. Én a tenisz mellett kötöttem ki. Versenyszeren űztem ezt a sportot, körülbelül 8-9 éves korom óta. Mint mindenki tudja, a tenisz az egy egyéni sport, tehát magadra tudsz csak a pályán számítani. Rivalizáltam a többi ellenfelekkel, sőt még a saját csapattársaimmal is, mivel ha komolyak a szándékaim, akkor igen is a legjobb akarok lenni. Mert szeretetem ha megdicsértek, imádtam amikor egy új kupával tértem haza egy hétvégi verseny után. Nem gondoltam volna soha, hogy ezek az évek, amiket boldogan töltöttem el, mély sebeket, nyomokat hagytak bennem, amik az azutáni években törtek a felszínre. 

Soha nem voltam kövér, csak egyszerűen jó húsban voltam. Nem csak az edzőm csúfolt ki és nevezett, ,,hastáncos"-nak, még a csapattársaim is le ,,fasíroz"-tak. Őszintén, nem nagyon izgatott, akkor, mivel én egy nagyon boldog gyerek voltam, aki mindig vigyorgott és jó kedve volt, szerintem tudatosan nem hallottam meg ezeket. 

Majd eltelt egy hét év, körülbelül 11-12 éves lehettem. Nyár végére nagyon lefogytam, de egyáltalán nem szándékosan. Mivel a nyári hónapokban napi 2-szőr volt edzésem heti 5 alkalommal, hétvégente pedig ugye a versenyek, ezért nagyon dupla annyi kalóriát égettem el, mit azelőtt, étkezésemen pedig nem változtattam.  Ebben az időszakban is el lettem nevezve, én voltam a ,,csontkollekció". Visszaemlékezve, nem voltam jó sehogyan sem ezeknek az embereknek, akiket én a második családomnak tekintettem.  

A gyógyulásom alatt szinte ezekkel a gondolatokkal kellett a legjobban megküzdenem, hogy megértsem,azaz magamban tudatosítsam, hogy én senkinek a világon nem kell hogy megfeleljek, csakis magamnak. Hogy a többi ember mit gondol rólam, el kell felejteni. Hiszen, ezek az emberek nem segítenek, hanem visszahúznak az életedben. El kell dönteni, hogy különb akarsz-e lenni. Most már el tudom fogadni, de nehéz volt. Tudom, hogy sok evészavarral küszködő embernek, a megfelelési kényszerességel, tökéletességel, szeretet hiánnyal, egyedülléttel kell szembe néznie. Nem egyszerű, de semmi sem lehetetlen. 

Miért írtam a szeret hiányt, egyedüllétet? Ez a kérdésem is meg lesz válaszolva, nemsokára..

Megosztás a facebookon

Minden ember, aki evés avarral küzd, mindenkinek más története van, hiszen mindannyian különböző emberek vagyunk, de amit mindenki már átélte, azt az érzést illetve a tudat, hogy másmilyen vagyok mint a ,,normális" ember. Szorongás, szomorúság, hangulatingadozások, fáradság..csakis negatív érzések. 

Én egy 22 éves lány vagyok, akinek a története 15-16 éves korában kezdődött el.  Az első 1-2 évben, csak apró tüneteim voltak, igazából nem is vettem észre hogy valami megváltozott volna az életemben. csak az azutáni években, amikor hirtelen, naponta többször kellett a mosdóba mennem jöttem rá, hogy valami nem stimmel velem. 

Sok év el kellett hogy teljen, hogy megértsem, hogy ezt a betegséget többé nem akarom, hogy az életem része legyen. Sok kudarc, úgymond visszaesések, fájó torok, alacsony kálium szint és még sorolhatnám amik ezzel járnak és mai napig még előbukkannak a ,,gonosz" gondolatok. De én tudom, hogy a sikert csakis sok türelemmel és akarat erővel lehet elérni. 

 

 

Megosztás a facebookon